Nem hittük, hogy háború lesz. Én nem hittem. Bíztam az emberi számítás értelmességében, nem gondoltam arra, hogy a végtelen sakkjátszma elemi gonoszságot és elrugaszkodottságot takarhat. Azt hittem, az érdekek felismerése féken tartja az őrületet.
Azt hittük, a háború, ez a fajta háború, tőlünk már távol van. Igaz, Irak, Afganisztán, Grúzia, Szomália, Szíria, Örményország és a többiek közben szenvedték a háborúkat, igaz, fel voltunk háborodva. De nem nyújtottunk kezet, nem gonoszságból, hanem, mert nem minket érintett. Volt ott közelebbi, azonos vallású, azonos bőrszínű, azonos nyelvű nép, az ő, a más gondja volt, ami volt, nem a mienk.
De minálunk, ahol az utolsó igazi háború több, mint hetven éve volt? Nem tudtuk elképzelni. Igaz, hogy a volt Jugoszláviában elkeseredett dühvel irtották egymást testvérnépek több éven át, hozzánk egészen közel: Pécsett folyamatosan hallani lehetett a mély, dörgő morajlást. De az megintcsak más volt: az ő ügyük. Polgárháború. Nem nyugatias, nem komoly. Túl kicsi. A nagyhatalmak persze megoldották, de a gyűlölet és fájdalom máig tart.
A béke zavarát éltük. Lakásárak. Korrupt politikusok. Sok-sok vásárlás. A hosszú élet titka. Életstílusok. Olcsó repülőjegyek, elektromos autók és utazás a Marsra, azután mélyreható gondolatok arról, ki hogyan érti félre a világjárványt.
És egyáltalán: mi az az Ukrajna? Nekünk, magyaroknak semmi jó. Vagy mégis? Talán lehetséges, hogy a támogatott család ukrán férfitagja, Halusz Olexander, valahogy hozzánk tartozik? Hogy az ott élő magyarokon keresztül, mióta odalátogattunk, valahogy mi is hozzájuk tartozunk? Lehetséges, hogy az ukrán vezetés tagjai is, akik orosz-, román- és magyarellenes nyelvtörvényt hoztak, valahogy hozzánk tartoznak?
Bizony, semmit sem tudunk ezekről az emberekről, azt sem, hogy hozzánk tartoznak-e.
Node, mi van a fiatal orosz katonákkal, akiket behívnak, kiképeznek, bevetnek, és akik utána ölnek, meghalnak, megadják magukat vagy dezertálnak? Gyerekek, akiknek fogalmuk sincs róla, mit csinálnak, mit szenvednek el, és, hogy egyáltalán: mi az élet.
És mi van az oroszokkal, akik hallgatva tűrik vezetésük gyilkosságait, mert nincs más választásuk?
Mi van ugyanakkor a világ teljes többi részével, akik közül némely nagyhatalmak talán tehetnek a háborút kiváltó okokról? És mindazokkal, akik nem tehetnek, mégis szégyenkeznek azon, hogy mindez megtörténik?
Mi van velünk?
Összetartozunk?
Tudunk erről egyáltalán valamit?
Amit viszont tudunk, Halusz Katalin szavaival: nagy a baj.
Ha Munkácson, Kárpátalján, a konfliktustól legtávolabbi területen nagy a baj, vajon máshol milyen?
Ki tudja. Mindenesetre ez modern háború. Kiszámított, megjelzett célpontokkal, a civilekre tehát ügyesen lehet vigyázni. Igaz, kijevi kolléganőnk, Hanna Horyacheva, kétgyermekes anya, tömbházától két sarokra lakóházra zuhant egy lelőtt repülő. A számításokba hiba csúszott. Megesik.
Igaz, a nagyobbik gyereknek gyomorgörcse volt a szirénáktól, azt hitték, vakbél. Szerencsére nem volt láza. Nem mentek óvóhelyre, mert ott nem tudna pihenni. A felnőttek két órát aludtak is.
Úgy tűnik, eddig kibírták. Harmadik nap.
Úgy tűnik, már a pénz- és energiaügyi számításokat is kicsit félretették a baráti népek. Úgy tűnik, ha nem is sokkal, de kicsivel többet ér egy nép szabadsága és az emberek élete. Úgy tűnik. Egyelőre.
Istenem, imádkozom az elesettek családjáért, szeretteikért, a sebesültekért, rettegő gyerekekért, szülőkért. Megváltó Jézus Krisztus, a Te szereteted határtalan, a te önfeláldozásod teljes, állj mellettük, álld meg őket, és félelmük eltűnik, szenvedésük könnyebbedik, és nem kísérti őket a fájdalom, harag és kétségbeesés.
Imádkozom az ostrom alatt levőkért. Add, Uram, hogy ne érje találat őket, hogy ne legyen szükségük orvosra vagy jegyzőre ebben az időben. Add, Uram, hogy legyen vizük, élelmük, melegük, és a szirénák meg a rakéták becsapódásának hangját szokják meg, és tudjanak pihenni. Add, hogy ne szakadjanak el szeretteiktől. Add, Uram, hogy elviselhetően érezzék magukat a fürdőszobákban, ahova behúzódtak, vagy a légvédelmi óvóhelyeken és metróállomásokon, ahova menekülnek. Légy velük, testben és lélekben. Add, hogy ne lőjék le őket menekülés közben. Add, hogy az elmenekülteken ne essék megtorlás a hazafiak részéről. Add, hogy a gyermekes anyákat kiengedjék az országból az apa felhatalmazása hiányában.
Imádkozom a katonákért. Add, Uram, hogy csak azt tegyék, amire elszánták magukat, és emberek lehessenek, ahol erre van szükség. Ha más nem lehetséges, adj nekik könnyű halált és bocsásd meg bűneiket.
Imádkozom az ostromlott ország népéért. Ukránokért, oroszokért, magyarokért, románokért. Add, Uram, hogy megmaradjon életük, visszatérhessenek földjükre, ne gyűlöljék egymást és ne számítsanak előnyökre egymás szenvedése árán.
Imádkozom a döntéshozókért. Add, Uram, hogy ne veszítsék el az ellenőrzést a cselekedeteik fölött, hogy Te előtted hozzák meg döntéseiket, hogy ne tegyenek a Te szemedben jóvátehetetlent.
Imádkozom kárpátaljai magyar testvéreinkért. Uram add, hogy megőrizhessék azt a melegséget, melyet gyermekkorom óta csak náluk tapasztaltam, és hogy megbecsülésben élhessenek, amint megérdemlik.
Imádkozom Kelet-Európa népeiért. Uram, add, hogy a háború visszatérő démona, mely sötét, zsigeri és öröklődő félelemben tart, örökre eltakarodjon erről a vidékről, és add, hogy aki ebből a félelemből szerzi a hatalmát, elveszítse azt.
Imádkozom Oroszországért. Uram, add, hogy az orosz lélek, melyről tudjuk, milyen mélyen érzelmes és mennyire képes hinni, felülkerekedjék a történelmi keserűségen és tehetetlenségen, és belépjen abba a jelen világba, amelyet ismerünk, és amelyet veszélybe sodor.
Imádkozom a világért. Uram, elközelgett az idő, amikor nincs visszaút, nincs megállás, csak világos, egyértelmű döntés és összefogás lehetséges.
Uram add, hogy bár valószerűtlen, de egyek lehessünk, a te Lelked által.
Ámen
Elhangzott 2022 febr. 27 –én tartott istentiszteleten
Telegdi-Csetri Áron presbiter