A tegnap Havasrekettyére (Răchiţele) kirándultunk, gyönyörű tavaszi - bár nyárias - napsütésben. Eltartott egy ideig, míg a szűken vett "civilizációtól" sikerült elfordítani a tekintetünket, a mikróbuszos utazás után a kultuszautók (például Ford Mustang), a bevásárlás lehetősége, a mobiltelefonjel még hosszú ideig üldözött. De a természet közelsége olyan harsogóan hívogatott, hogy mire a
vízeséshez értünk, észrevétlenül túllendültünk berögzöttségeinken.

A középgenerációsok, fiatalok és gyerekek együttléte is külön lendületet adott, megmutatva, hogy milyen sokféle, újszerű és ugyanakkor kedves csapat tud rövid időn belül kialakulni. A kiscsoport - 7 fiatal (6 fiú - 1 lány, kátéórások), 5 felnőtt és 3 gyerek, nomeg a kutya - éppen jól átlátható volt, de elég nagy ahhoz, hogy még kisebb menetelőcsoportokra oszoljon, akiknek beszélgetniök is jutott lehetőségük. Az előresietés, leszakadás, bevárás, útelágazásoknál való tanácskozás jó gyakorlata a felelős közösségi viselkedésnek, hiszen nem veszíthetjük el egymást, felelünk egymásért.

A mászás, mint kihívás, elsőrendű személyi és személyközötti kihívásnak bizonyult, a megfelelő menetritmust, technikát kiegészítette az egymásra-figyelés, hiszen nem mind vagyunk ugyanolyan terepre tervezve. A csúcsról kitárulkozó, valóban mesés látvány a tágas tér élményével ajándékozta meg szűkösséghez szokott városi lelkünket. Valóban érezhettük, milyen is az a teremtés, melyet az Úr világunkul adott!

Éppen erről szólt az a 104. zsoltár, melynek szavai által meghallgattuk az Úr
üzenetét, közösen elcsendesedvén: csodálatos, tágas, fényességgel és jósággal teli ez a világ, de mindezek arra várnak, hogy "idejében adj nekik eledelt." Zengjünk azért hálát, dicsőséget az Úrnak, örüljön alkotásainak, és teremtsen továbbra is! Adjuk hozzá szívünket az Ő ajándékához mi is! Örvendezzünk! Ilyen örömmel készültünk neki a súlyos beszélgetésnek, mely a természeti
környezet tiszteletéről szólt. Sikerül-e legalább kicsiben, legalább az emberi élet megőrzésének érdekében tennünk valamit ezért a megszólalni nem tudó világért, mely mégis hozzánk szól? Bizakodunk, s ezt közös éneklésünk erősíti meg.

Lefele már eléggé elnehezedett a lábunk, de annál jobban esett megérkezni.
Egyáltalán nem úgy érkeztünk meg, mint ahogy elindultunk. Felszabadultan, de a felszabadultság is nyugalommá érett, már nem várakoztunk, kerestünk, de maradt feldolgozni valónk elég: olyan közös élmények, melyek egymás nélkül értelmezhetetlenek, s melyekkel növekedünk, egyen-egyenként, de együtt. Személyesen megköszönöm a meghívást és a befogadást, sikerült meglepnetek a
nyitottságotokkal, nyugalmatokkal és kedvességetekkel!
Még menjünk!

Fényképek: