|
Göncz Árpád emlékének ajánlom
Egy boldog napra emlékezünk most, október 23-án, az 1956-os magyar forradalom napján. Kivételes, egyetlen pillanattá formált összesűrűsödése a szenvtelen történeti időnek, egyetlen pillanat, mondom, amely a szó legnemesebb értelmében történelemmé lett, mert a szabadságot mint az emberiesség leglényegét mutatta meg és tette valóságossá, minden emberi különbözőségtől függetlenül, sőt kifejezetten ebből merítve iszonyatos erejét.
A naptári adat a maga rendjén a múltba hull, a pillanat azonban, mely az örökkévalóságot mintázza, sohasem. Hátat lehet ugyan fordítani neki, kétségbe lehet vonni időszerűségét, sőt meg is lehet tagadni, de eltűnik-e attól a föltámadt tenger, hogy nem veszünk róla tudomást? Gyermekek és felnőttek, nők és férfiak lelkében teljesedett be, azokéban, akik 1956-ban fölkeltek és a Kossuth Lajos téren rájuk terülő sötétségben hazug, a valóságot elfedő újságokból rögtönzött fáklyákat gyújtottak és attól kezdve nem álltak el a demokratikus köztársaság eszméitől. Alig pislákoló lángok, füstölgő mécsesek – a rettenetes fényesség, kikerült, íme, a véka alól és minden kétséget kizáróan megmutatta, hogy a szabadság mindannyiunk igaz valója, és hogy, ami most igazán jelentősnek tűnik itt Kolozsváron is, csak egyenlő emberek közös tetteként válthatja be önmagát. Szétrobbanó szeretet és társadalmi szolidaritás, ünnepélyesség és tettvágy, valamiféle, az ország határain átcsapó nagyság megsejtése; hullámzó embertömeg, de mindenki személyes ismerős – valami hasonlóra vágyunk az úgynevezett békeidőkben is, arra tudniillik, hogy valóságos tartalma legyen annak a szónak, hogy közjó, amiben, nos erről van szó, ne részesítsen bennünket senki, mert mi magunk akarjuk egymást részesíteni belőle, szabadon és korlátozások nélkül. Egy szó, nép, amit alig merünk kimondani, 1956 megtisztított szava, és a hozzá tapadó népakarat, ennek a közvetlensége és minden kisajátításnak ellent álló valósága.
Nem félni, lehetőleg sohasem, de legalábbis engedni, hogy a cselekvő szeretet kiűzze szívünkből a félelmet, hogy felelősen gondolkodó és cselekvő autonóm civilekként releváns politikai tetteket hajtsunk végre, megértve és elfogadva, hogy nincsenek kis és nagy tettek, jelentéktelenek és rangosak, mert mi magunk vagyunk jelen bennük és ők bennünket jelentenek, márpedig önmagunk hozzáadása a közösségünk és, bizony, a világ egészének életéhez múlhatatlan és boldog emberi kötelességünk.
Vajon mára, amikor egészen új félelmek terrorja alatt élünk, valóban eljelentéktelenedett, sőt talán ki is hunyt 1956 szelleme?
Demokratikus köztársaság, mondtam korábban: veszélyes, csaknem idegenül hangzó szószerkezet. 1956-ot az én nemzedékem nem élte meg, arra viszont jó szívvel gondolhatunk, hogy talán éppen a forradalom iránti szerelemből fogantunk, de még eltökéltebben emlékezhetünk arra, hogy az 56-os forradalom 1989-ben lépett a maga krisztusi korába, hogy megvalósítsa mindazt, amit az önkény, a nagyhatalmi önérdek és vakság módszeresen vérbe fojtott. És itt ez a szó, hogy demokrácia: 56 és 89 szava ez is, amiről napjainkban a demokratikus úton választott politikusok egyike-másika mint a politikai célkitűzések hathatós megvalósítása élőtt tornyosuló akadály tesznek egyre gyakrabban említést.
Kettészakadt ország, megátalkodott szembenállás, törzsi-ideológiai háborúk – holott nem a feltétlen, hatalmilag meg végképp ki nem kényszeríthető egyetértésre kellene törekednünk, elég volna, ha szabad civilekként, mint azok az elképesztően szép arcú ismeretlenek a forradalom fekete-fehér fényképein, akik 1956 október 23-án egymásba karolva örültek a másik ember közelségének, nos az ő példájukat követve tennénk nyilvánossá a másikétől eltérő véleményünket jogról és biztosnágról, hagyományról és progresszióról, nemzetről és Európáról, a részletező és felelős beszélgetés, nem utolsó sorban pedig egymás meghallása és meghallgatása fontosságában bízva. Milyen boldogan „európáztunk” a 90-es években, nekünk meg, kisebbségben élőknek az Európához való tartozás kifejezetten a világ kinyilását jelentette, most meg milyen könnyen mutatkozunk hajlandónak hátat fordítani és bezárkózni, amikor az emberiesség és szolidaritás helyzetei elé vagyunk állítva.
Nem hiszem, hogy volna olyan kihívása a korunknak, mely a szabadságunk feladása árán volna megvalósítható, de nem hiszem azt sem, hogy szabadságunkból, és nem önzésünkből fakad a szegények és marginalizáltak, a gyöngék és kitaszítottak, menekülők és idegenek előtti bezárkózásunk. „Idegen voltam és befogadtatok engem” – mondja a kereszténység alapítója, a názáreti Jézus, akit másutt meg „egyetlen idegenként” nevez meg a Szentírás, ez a tüneményes elbeszélés-gyűjtemény, amin a nyugati civilizáció alapszik.. A szeretet feltétlen parancsával szemben mintha bizony mindannyian migránsok és konok menekülők volnánk, riadtan és kétségbeesetten értékeket védelmezünk, jóllehet saját elveink feladása árán, amelyek közé az idegenek és vándorok befogadásának parancsa is hozzá tartozik, lehetetlen megőrizni bármit is, mert önmagunkat számoljuk fel, menthetetlenül. Hátat fordítani vagy pusztán szociális-anyagi kérdésnek felfogni az idegenek befogadását: mindkettő szellemi identitásunk elárulását jelenti. Veszélyes méreteket öltött és tovább növekszik Európában a gettósodás, mondjuk, és igazunk van, de a kérdés alapvetően mégis az, hogy van-e egyáltalán mihez asszimilálódni, amennyiben önazonosságunk és a sokunknak oly becses európai kultúra centrumába a jólét bálványát helyeztük, amely a tehetősek kiváltságos helyzetét jelenti és az egyenlőtlenséget és esélytelenséget mélyíti el, és ez alól természetesen Kelet-Európa sem kivétel. Nekünk nem szükséges menekülteknek vagy bevándorlóknak lennünk, hogy ne tapasztalnánk meg például a korrupció mindent eluraló és megfojtó hatását, miközben az oktatás vagy az egészségügy a leghátul szerepel a prioritások listáján. Alig ismerek olyan erdélyi magyar vagy román családot, amely ne tartaná számon a saját menekültjeit Nyugat-Európában vagy a Tengeren túlon, azokban a családokban viszont, ahol a gyermekek még nem nőttek fel, ugyanúgy a gazdag Nyugat számít egyetlen elfogadható otthonnak, holott nem élünk polgárháborús viszonyok között.
Hirtelen nyomasztó lett, amire olyannyira vágyakoztunk, a világ egészének a hozzánk való közelsége tudniillik. Mindannyian idegenek és vándorok lettünk, saját szellemi-intellektuális identitásunk pedig váratlanul túlontúl nagy tehernek mutatja magát, hogy tudniillik a méltányosság és egyenlőség, a szeretet és a szelídség vallásából volnánk valamennyien, és ez a spirituális eszmerendszer a Felvilágosodás korában ültetődött át a társadalmi élet hétköznapjaiba, a bennünket önmagunk őrületeitől, az időről időre feltörő diktatúra utáni vágyunktól például megvédő intézményrendszer formájában. Mi csak azok lehetünk, akik vagyunk, és akikké egyre inkább lennünk kell: józan demokraták, akik nem hihetik egyetlen pillanatra sem, hogy valaki más, esetleg mások gondolkozhatnak és oldhatják meg életünk dolgait helyettünk.
1956 október 23., ez a boldog őszi nap az emberi lelkeben szétáradó fényével kiűzte az önzést, kiűzte a kicsihez, az egyre zsugorodó, lehet, hogy már ki is üresedett értékeinkhez való vak ragaszkodást, szembefordított bennünket a magunk kicsinyességével és visszavezetett a szabadság és szolidaritás mindig nagy, méltóságos tettéhez. Amikor tehát a magyar forradalom nagyszerű napjára emlékezünk, el is kötelezzük magunkat egyszersmind, hogy bátorságából bátorságot, önfeláldozásából önfeláldozást, sodró szeretetéből szeretetet és boldogságából boldogságot merítünk, hogy ne váljunk a magunk és mások szabadságának árulóivá. Józan demokraták, a világ életének egészére tekintő felelős patrióták – ez a mi örökségünk. És mert valódi örökség, nemcsak mögöttünk a múltban, hanem előttünk is áll, egyetlen feladatként.
Kolozsvár, 2015. október 23.
Visky András
Elhangzott 2015 október 23-án Kolozsváron, az 1956-os forradalomra emlékező hivatalos ünnepségen. |
Az évenként kétszer megszervezett